VIII.rész – Paranoia

2013. július 3. (csütörtök)

Barátnőm hangja kelt fel, a szemeim , mint ha ólomból lennének, nem tudom őket kinyitni. Kell pár másodperc mire sikerül és a kezemet arcom elé kapom, zavar a fény. Felülök és a konyhába megyek, Pete ül a konyha pultnál, Mandy pedig ha jól látom palacsintát süt.
- Jó reggel Napfény! – mosolyog rám Pete, én is köszönök neki és próbálom a tegnapi érzelmeimet nem rajta levezetni. – Hogy aludtál?
- Gyorsan elaludtam és alig bírtam felkelni. – mosolygok rá, Mandy mosolyogva elém teszi a palacsintát és én hálásan megköszönöm neki. Öntök rá csoki öntetet és tejszínhabot majd gyorsan befalom, megiszok egy narancsevet és a szobámba indulok. Kikapok egy egyszerű rövid nadrágot egy fehér pólót és a fehérneműimet, aztán a fürdőbe megyek. Alig merek tükörbe nézni, ám megkell tennem, odafordítom a fejem és kiejtek minden a kezemből, kinézetem egy zombira hasonlít. Arcom fehér, kék szemeim virítanak és alatta piros karikák. Nagy levegőt veszek és inkább lezuhanyozom.

Mikor végeztem megkértem Mandy-t, hogy kivételesen rakjon rám egy kevés sminket, hiszen így mégsem mehetek munkába. Eleget tett kérésemnek, felvitt bőrömre egy halvány alapozó réteget, a szemem alá korrektort rakott és ezt egy szempilla spirállal dobta fel. Tükörbe néztem és már is normális kinézetem volt. Nem szeretem túlságosan a sminket, csak nagyon kivételes alkalmakkor használok, ám akkor is keveset. Felöltöztem és kiengedtem a hajam, lágyan omlott vállaimra, átszántottam rajta a hajkefével és elraktam a szükséges dolgokat a táskámba. Mandy is hamarosan elkészült és indulhattunk. A megállóba vártuk a buszt és még sosem akartam ennyire felszállni rá, amint megérkezik szinte felszaladok rá és találok is két ülőhelyet. Az emberek arcát figyelem, hát ha itt van Ő is. Nem láttam senki gyanúsat így helyet foglaltam, Mandy szorongatja a kezem és próbál nyugtatni de a lábaim úgy remegnek, mint a kocsonya.
- Nyugalom már! – szól rám halkan, kicsit próbálom magam nyugtatni, a nyakéket kiveszem a táskámból és figyelem. – Lehet fel kéne venned. Akkor lenyugszik és többet nem fog keresni.  – mondja Mandy.
- Nem, biztosan nem fogom felvenni. – és már vissza is dobom a táskámba. Akkor is zaklatna ha hordanám és akkor is ha nem. Leszállunk a járműről és egyből körül nézek, csak két férfi jön mögöttünk. Lekanyarodunk az utcába és kicsit hátra fordítom a fejem,  a két férfi még mindig jön utánunk. – Basszus , ezek követnek! – súgom oda idegesen barátnőmnek. Hátra néz, és maga mellé húz, egy centi sincs köztünk. Belépünk a munkahelyemre és a két férfi megáll az ajtó előtt, rémülten öltözöm át és engedem útjára Mandy-t, hiszen neki is dolgoznia kell. Kevinnel megtesszük a reggeli teendőket és kinyitjuk az éttermet, a két férfi betér és Kevin-t kérem meg, hogy szolgálja ki őket. Mint ha figyelnének, olyan leszek lassan akár egy paranoiás.

Az idő nagyon lassan telik, a két úr két órán át ült itt és ittak egy kávét, 4-et ütött az óra és Tess belépett a pultba.
- Kate, egy nagyon helyes srác vár kint téged, egy fekete sport kocsival van. – kacsint és egyből tudom, hogy Drew az. Átöltözöm és úgy döntök, hogy kiderítem,hogy mit is szeretne, kilépek és meglátom őt, a kocsinak dől és a hajába túr.
- Szia. – mondom neki lehajtott fejjel, hiszen tegnap nagyon csúnyán váltunk egy egymástól. Nem mond semmit csak magához ölel és nem akar elengedni, habozva ám de viszonzom és pár perc múlva elenged.
- Nagyon aggódtam érted, ezért is vagyok itt! Ne haragudj a tegnapiért!
- Nem, nekem kell bocsánatot kérni, hiszen én hívtalak oda és még is olyan bunkón viselkedtem veled. – mosolyogtam rá és ő is megejtett felém egy halvány kisfiú mosolyt.
- Elvihetlek egy késői ebédre? – nyitja ki nekem az ajtót, bólintok és beülök a bőrülésbe, körülnézek az autóban és a lélegzetem is eláll, sose ültem ilyen autóba és azt hittem, hogy soha nem is fogok, hiszen nekem sose telne ilyenre. Csendben ülünk egymás mellett, de ez nem kínos csend, inkább megnyugtató. Megállunk egy kis étterem előtt és ismét kinyitja az ajtót. Meg köszönöm és egymás mellett megyünk be a helységbe. Egy ablak melletti asztalhoz ülünk le és várjuk a pincért, kiadja az étlapokat és rendelünk magunknak italt. Kihozza a nő és már tudjuk is , hogy mit szeretnénk enni.
- Egy steak lesz, sült krumplival. – mondja Drew, hú-ha, a steak az nem egy olcsó dolog.
- Én pedig egy szezámmagos rántott csirkemellet szeretnék kérni krumplipürével és uborka salátával. – mosolygok a harmincas éveiben járható vörös hajú nőre.

Drew fizet, nem engedte, hogy a részemet én álljam, kellemetlenül érzem magam, hiszen azért nem vagyok csóró.
- Köszönöm szépen az ebédet, de én is kifizethettem volna. – nézek rá szúrós tekintettel.
- Én hívtalak meg, tehát én állom. – átrakja kezét vállamon és közelebb von magához, az étteremmel szembe van egy kis park és úgy döntünk, hogy leülünk egy padra, megvárni amíg a kaja leülepszik. Leülünk egymás mellé és lefekszik a padra, fejét az ölembe rakja és nevetve néz rám. Ennek a gyereknek teljesen durva hangulat változásai vannak, tegnap még kiabáltunk egymással, ma meg olyan , mint egy álom férfi. – Látom nem hordod a nyakláncot. – szakítja meg a csendet.
- Nem, engem nem uralhat senki! Nem vagyok senki tulajdona! – rántom meg a vállam és lenézek rá.
- Igazad van, ne is hagyd, hogy uraljanak téged! Én sem hagyom, soha! – és ismét előbukik a kisfiús nevetése. Még egy jó ideig így ülünk amikor észreveszem, hogy a két férfi akik reggel a munkahelyemen voltak  most a bejáratnál állnak és engem figyelnek. Nem merek szólni Drew-nak, nem akarom bajba keverni, csak azért, mert én olyan szerencsétlen vagyok, hogy minden balféket kifogok. – Baj van? – felül és arcomat kezébe veszi.
- Nem, nincs. – finoman elveszem kezeit arcomról és ég a bőröm tenyere helyén. Látom rajta, hogy nem hitte el, de nem fogom neki elmondani, mert nem akarom. Megfogja a kezem és elindulunk, szégyenlősen nézek le kezeinkre. Igazán kényelmes így menni mellette, bár csak mindig ilyen aranyos lenne. Elhaladunk a  két öltönyös fickó mellett és nagyon megnéznek minket, a paranoiám egyre csak növekszik és szinte levegőt is elfelejtek venni, pedig már a kocsinál vagyunk. Kiengedem az összes levegőmet és Drew összehúzott szemekkel néz rám. Felemelem a kezem, ezzel jelzem neki, hogy ne kérdezzen semmit, veszi az adást és elindulunk, remélhetőleg haza, hosszú volt ez a nap, számomra. Sejtésem beigazolódott, a házunk előtt leparkolt, ám nem szólt semmit. – Köszönöm az ebédet, nagyon aranyos volt tőled és azt is köszönöm, hogy haza hoztál.
- Semmiség, érted bármit. – közelebb von magához és hajamba csókol. – Ha bármi van hívj! – érzem amint arcomba pír szökik és azonnal elakarom hagyni az autót, intek neki egy mosoly kíséretében és már a talajon van a lábam. Nem hiszem el, hogy ez ő volt, ilyenkor annyira beletudnék szeretni, de a másik oldala ezt taszítja, éppen ezért nem érzek iránta semmit.